Offline blogolás következik. Kezd elegem lenni a neteldéből. Egyrészt azért, mert belegondoltam, hogy B.-vel együtt augusztusban elnetezgettünk vagy száz eurót, és kezdünk nagyon nem jól állni anyagilag. Ráadásul ő még mindig munkanélküli, nálam meg a szokásos bbc-s pangás megy. Soha jobbkor. Így el is döntöttem, hogy majd akkor nézek fizetős netre, ha nagyon muszáj. Egyelőre azt csinálom, hogy fogom a féltéglát, eltekerek a Kulturbrauereibe (amolyan Millenáris-sterilségű kultúrközpontba), ahol be tudok fogni egy nem túl erős publikus wifit. Másrészt az egy hete megrendelt net közelsége is még utálatosabbá tette a neteldét. Ezzel csak az a baj, hogy a tékomos ember (mert itt is olyan jár) csak 17-én jön. Az 10 nap!

Részemről teljes a frusztráció, szóval engedjétek szabadjára magatokban a kárörömöt: "na, azért ott sem fenékig tejfel az élet, kockaköves, zöld utcák ide vagy oda." De ez teljesen rendben van.

Mindennap benne van a levegőben, hogy ennél rosszabb nem lehet, de ezzel együtt a "biztos, hogy nem?" is. Ma pl. megadta magát B. bringájának hátsó kereke, vagyis érkeznek a "meddig lehet defekt nélkül sörösüveg-szilánkokon bringázni" c. vizsgálat első eredményei.

Tegnap megvolt az első party, amit másfél órán át bírtunk. Vagyis B. másfél óráig bírta nézni, hogy engem mennyire nem érdekel ez a zene. Igazából elvoltam, de hát tény, hogy a zene pont annyira szórakoztatott, hogy el ne aludjak. A buli neve egyébként Sabotage, és valamilyen üzemépületben volt. Kint zuhogó eső, bőrigázott tanácstalanság, hogy tényleg jó helyen vagyunk-e, és a régi gyárudvarokra jellemző lámpák gyenge fénye, később inkább már csak sötétség. (Ugye érződik e mondatból, hogy mégis megérte elmenni?) Bent pedig queerek dülöngéltek a technóra és a hardcore-ra. Mert bizony ez is elvtársi buli volt. Egyetlen vigaszom az volt, hogy a Jeans Team egyik tagja is ugyanolyan unottan üldögélt magányában, mint én félmagányomban. Belépő öt euró.

Aztán B. útleveles hülyeségét kis híján kiegyenlítettem. Fogyott a kápé, mígnem teljesen elfogyott, és akkor mondom B.-nek, hogy bringázzunk el a HVB automatáig, ahonnan ingyen tudok pénzt kivenni. Na, az megvan, amikor napokkal előtte beléd nyilal, hogy ez a készpénzfelvétel nem fog sikerülni, de nem tudod megmagyarázni, hogy miért nem? Aztán eljön a nagy nap, rajtad a kabát, kulcs a kezedben, mégis megállsz az ajtóban, és még egyszer felteszed magadban a kérdést: "miért nem fog ez menni?" És akkor jön a válasz, teljes természetességgel, gombnyomásra: "hát azért nem, faszfejkém, mert nincs nálad az új pinkód, ami Pesten hetekig hevert az asztalodon, aztán mielőtt kijöttél, szépen elraktad a többi hivatalos papír közé." És a belső hangnak igaza volt, bár még pecekig nem hittem neki, hogy ennyire hülye voltam, hogy sehova nem írtam fel, nem változtattam meg a szokásos pin kódomra... Sms E.-nek, az új lakónak, hogy kotorja elő a pin kódomat, és küldje el. Ez harmadnapra sikerült is, mert még nem költözött be véglegesen. De a neten kiszemelt automatát is csak második nekifutásra sikerült megtalálni, mert elrejtették egy élelmiszerboltba. De meglett a pénz, és úgy tűnik, az UniCredit nem hazudik, tényleg ingyenes a pénzfelvétel külföldön is, és a kb. 240-es árfolyam is korrektnek tűnik.

Fokozom. B. gépe pedig az utolsókat rúgja. Nincs kizárva, hogy a vonatozás tett be neki. Hol beindul, hol nem, és olyankor csak sípol veszettül. Pedig mindent megnyomkodtam már, hogy nem lazult-e ki valami utazás közben.

Na, felsoroltam mindent, ami halálra frusztrál? (Nem, azt pl. nem, hogy még mindig nincs német mobilszámom.)

Akkor röviden beszámolok a Folsom Europe utcabáljáról, bár ez saját bejegyzést érdemelne. Mi az a Folsom Europe? Nem tudom, pontosan mi a hivatalos definíció, de nekem egy bőrös/perverz pride-nak tűnt. Az utcabál pedig amolyan Nemzetek Konyhája - értsd óriási húspiac. A legdurvább, amit valaha láttam.
Az egész úgy kezdődött, hogy Vakond szólt, hogy jön Berlinbe, és minő meglepetés, pont a Folsommal egyidőben. Kinéztem a neten, hogy milyen utcán lesz a bál, de az itteni utcanevekkel úgy vagyok, hogy mire a név végére érek, elfelejtem az elejét, föl meg nem írtam. De tudtam, hogy a Nollendorfplatz környékén kell hogy legyen, mert az a fő buziközpont. És valóban. Mikor útban odafelé megláttam egy pucér seggű faszit magányosan sétálni, már tudtam, hogy jó helyen járok. Aztán hirtelen besűrűsödött az NYPD egyenruhások, gumicsizmások és Hitler-klónok tömege, küldtem Vakondnak egy sms-t, hogy azonnal mentsen meg. Míg megjött, a mobilomba temetkeztem, mintha legalábbis tárolnék rajta valami érdekeset, és néha elsütöttem magamban, hogy "csak a szemükbe ne nézz". Csatlakoztunk Vakond kompániájához, és mentünk egy-két kört azon a 250 méteres szakaszon, ahol ez az egész... dolog... volt. Szóval én még csak ilyen szolid buzibárban jártam, és ez minden volt, csak szolid nem. "Kutyát" sétáltató gazdák, szolgák és mesterek, csuklyások, rendőrök, munkások, katonák, focisták, átlag bőrösök, sőt volt bőrös transzvesztita is. Láttam női sátort is, de nőt alig. Vagyis csak helyi lakosokat, amint mosolyogva mentek haza. És tkp. ez volt az egészben a legviccesebb, amikor a cekkeres nagymama megállt nézni a kínzás bemutatót, meg anyámkorú nő tömte magába a virslit (virsli virslit) rezzenéstelen arccal, ugyanezt a műsort szemlélve. Vakondot megkértem, hogy csináljon nekem egy ilyen képet, mert szemérmesen még kamerát sem vittem magammal. Sőt, a lehető legártatlanabb pólómban jelentem meg, amiről ordított, hogy "jaj, hát én csak úgy idevetődtem". Rajtam kívül csak egy-két ilyen "turista" volt. Vakondék aranyosak voltak, ahogy egymás kezéből tépkedték ki a fényképezőgépet, hogy lekapják valamelyik kedvencüket. Az alanyok többsége pedig szívesen pózolt az érdeklődőknek. A helyzet komolyságát amúgy jól illusztrálja a fákra akasztott "baszni tilos" illetve "szopni tilos" piktogramok, gondolom, okulva az előző évekből.
Szóval kicsit úgy éreztem magam, mint akit mély vízbe dobnak, na nem mintha ennél nem létezne mélyebb víz. Sőt, mikor ismerkedjen meg az ember ismeretlen szubkultúrákkal, ha nem az ilyen nyilvános expók során, nem igaz? Persze B.-t ide sem sikerült kicibálnom, ahogy az otthoni pride-ra sem. Bár ő ugyanennyire utálja a gyereknapi rendezvényeket, a sörfesztiválokat és a népművészeti kirakodóvásárokat, szóval...

Zárom soraimat. Mint látjátok, tartalmasan frusztrálódunk a létbizonytalanságban.