Két kicsi indián... A lakótársunk hirtelen lelépett. Múlt héten bejelentette, hogy hónap végéig marad, aztán a héten átrakatta a repjegyét most péntekre. Az elmúlt két-három hónap alatt nem sikerült megkedvelnem. Angolul nem szívesen szólalt meg, a lámpákat folyton én kapcsolgattam le utána ("Mi van itt, búcsú?" - nomen est omen. Mindegy.), és valahogy azzal sem lopta be magát a szívembe, mikor költözés után az volt a legnagyobb problémája, hogy a fürdőszoba tört üvegén átlátni, ha zuhanyozik valaki, ezért a kádhoz zuhanyfüggönyt akart. Szerencsére nem nézte meg, mit vesz az Ikeában, csak itthon derült ki, hogy hülyeséget vett, így nem került fel. Persze ha mélyebb magyarázatot keresek arra, hogy miért ignoráltuk egymást teljesen, akkor a két dudás egy csárdában szindrómát okolnám. Azt hiszem, azokat rühellem (erős szó) a legjobban, akiknél csak egy hajszál választ el attól, hogy nem vagyok olyan, mint ők. Na jó, két hajszál. Ezzel biztos nem vagyok egyedül, csak sokan nem tudják magukról.

Szóval hirtelen kétszer akkora lett a lakás, birtokba lehet venni a sarokablakos szobát, kinyílhatnak az ajtók, és fele akkora lesz a villany- és fűtésszámla. Hogy kitöltsük a nagy teret, ha minden jól megy, holnap veszünk egy nagy asztalt. A Kijijin (kvázi aprónet) találtam egy 12 eurósat, amiért az Ikeában elkérnének 60-100 eurót. Remélem, megvan még, mert pont ilyet akartam.

Pár száz méterre van tőlünk egy óriási ócskás. Lindával csak beugrottunk körülnézni, de szerintem vagy egy órán át tartott végignézni a kínálatot. Nem kezdem el felsorolni. Minden van. Minden. Legközelebb viszek fényképezőgépet. Jó képet lehetett volna csinálni a szeméthalommal körülvett, kábé nulla fokban unatkozó török gyerekekről. Meg egy képet magamról fezben.